- Csak egy hétre megyünk. - mondogatta. - Nincs szükség az egész gardróbra.
Nem akartam megemlíteni, hogy ezt neki is figyelembe kellett volna vennie, mikor csomagolt és akkor a bőröndje is jobban érezné magát.
Később, a vacsoránál apu vigyorogva jelentette be, hogy szervezett még egy meglepetést a holnapi utazásunkra, de el kell mennie érte valahová. Anyu felajánlotta, hogy vele tart és miután végeztünk a pizzával, rögtön el is indultak. Arra gondoltam, hogy átnézem anyu legújabb fotóit és csak akkor fekszem le, ha hazaértek és megtudtam mi az a nagy meglepetés.
Pár óra és három hiábavaló tárcsázás múlva kicsit aggódni kezdtem, de úgy döntöttem még várok a teljes kétségbeeséssel, mert biztosan dugóba adtak, vagy ilyesmi. Sajnos azonban hiába vártam. Végül nem a szüleim, hanem a rendőrség volt az, aki kopogtatott az ajtón. Közölték velem, hogy a szüleim karamboloztak és nem élték túl. Megkérték a szomszédasszonyt, hogy jöjjön át néha és gondoskodjon rólam, amíg intézik az ügyet.
Nem sokkal később, a temetés és mindenféle formai dolgok elvégezése után úgy határoztak, hogy amíg betöltöm a tizennyolcat egyetlen élő rokonomhoz, anyám nővéréhez - Lucie-hoz - költözöm, a dél angliai Townsend birtokra, amit mellesleg anyu minden lehetséges módon elkerült és kizárt az életéből. Azzal vigasztaltam magam, hogy legalább végre kideríthetem ennek az okát.
Most itt állok és teljesen el vagyok ámulva a látványtól, ami elém tárul. Egyszerűen hihetetlen ez a hely. A kastély hatalmas, körülötte zöldellő kertek, fákkal, sövényekkel és virágokkal. Többfelé ágazó, kacskaringós út vezet a birtok különböző pontjaiba, az egyiken épp Lucie Townsend siet felém, miközben utasításokat osztogat a mellette lépdelő nőnek. Az bólint és mikor ideérnek rögtön a sofőrhöz fordul, akit Lucie küldött értem a reptérre.
Lucie Townsend rendkívül magas nő. Karcsú testalkatával, feltupírozott, platinaszőke hajával, elegáns megjelenésével és uralkodói tartásával meglehetősen feltűnő jelenség. Ölelésre tárja a karját és magához szorít, alig kapok levegőt.
- Lucie néni. - próbálkozok meg halvány mosollyal és reménykedek, hogy nem látszik rajta, mennyire nehezemre esik megtartani. Úgy tűnik nem veszi észre. Szélesen mosolyog.
- Hát te vagy a kis Caitlyn! Úgy örülök, hogy végre megismerhetlek. - diplomatikusan hallgatott arról, hogy múlt hétig még csak nem is tudott a létezésemről. - Őszinte részvétem a szüleid miatt. - hangja itt megremeg, amin elcsodálkozok, mert úgy tudtam teljesen elhidegültek egymástól anyuval. Nagy levegőt vesz és folytatja:
- Alig várom, hogy megmutassam a kastélyt és Josh is biztosan szívesen körbevezet a birtokon.
- Josh? - kérdezek rá összeráncolt szemöldökkel, mert fogalmam sincs kiről van szó. Talán a férje lehet, vagy...
- A fiam. - mondja magyarázólag. - Mindig elfelejtem, hogy te nem sokat tudhatsz a családunkról.
Átkarol és az épület felé húz. - Majd mindent elmesélek, de először talán lepihennél. A csomagokat is mindjárt utánunk hozzák. - teszi hozzá, amint észreveszi, hogy hátra pillantok.
Az új szobám. Legalább háromszor akkora, mint a régi. A falak türkiz kékre vannak festve, az ajtóval szemben, kicsit balra két nagy ablak között óriási francia ágy áll. A többi fal mellett gardrób szekrény, egyéb tárolók, egy íróasztal és hasonló berendezési tárgyak sorakoznak, mind sötétbarna faburkolattal. Jobbra egy másik ajtó nyílik, valószínűleg mosdó lehet. Az ablakhoz lépek és kibámulok rajta. Az első amin megakad a szemem egy nagy, homokkal feltöltött terület. Lovaglópálya, jövök rá azonnal. Távolabb karámok és legelők sorakoznak és egy istállót is észrevettem. Még sosem ültem lovon, de volt egy-két alkalom, amikor anyu magával vitt egy lovardába, ahová felbérelték, hogy fényképezzen és én teljesen el voltam ámulva ezektől a gyönyörű lényektől. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e felülni egy aranyos, foltos lóra, de úgy döntöttem, hogy inkább a földről csodálom tovább az állatot és készítek róla egy-két képet.
- Na, hogy tetszik? - kérdezi Lucie szinte gyermeki lelkesedéssel a hangjában.
- Csodálatos. - mondom, most őszinte mosollyal.
- Magadra hagylak, ha gondolod pihenj egy keveset, vagy pakold ki a holmijaidat. Vacsora előtt visszajövök érted, nehogy eltévedj. Ha valami gond van kopogj be nyugodtan Karla-hoz, a melletted lévő szobában. - azzal kilépett és becsukta maga mögött az ajtót.
Ide felé jövet áthaladtunk egy óriási hallon és néhány kisebb folyosón. Lucie elmondta, hogy ez a keleti szárny és ezt nevezték ki lakórészlegnek. Az első emeleti tágas lakosztályban él ő és a férje Nick. A második emeleten Josh, egy idős, Karla nevezetű francia hölgy, és az én szobám található. Karláról Lucie annyit mondott, hogy olyan nekik, mint egy nagymama, de igazából nincs köztük rokoni kapcsolat.
Mivel egyáltalán nem vagyok fáradt elkezdem kipakolni a csomagjaimat. Két bőrönd a ruháimmal van tele, a harmadik az egyéb dolgaimmal, mint például a laptopom, a fényképezőgépem, anyu fényképezőgépei, fotóalbumok, néhány könyv, értékesebb ékszerek, a festő készletem és még néhány kacat, amit elengedhetetlennek tartok. A ruhákat a gardróbba rakom, a többit az íróasztal fiókjába. Arra gondoltam, hogy később a fényképeimet kiragaszthatnám a falakra...
Az elmélkedésből a kopogtatás ébresztett föl. Az ajtóhoz sietek és szélesre tárom.
- Vacsoraidő! - mondja Lucie széles mosollyal. A gyomrom görcsbe rándul. A vacsoraidő azt jelenti, hogy találkozom a többiekkel. Izgalommal vegyes félelem kerít hatalmába, és elindulok Lucie mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése